Munka és migrén - tudni kell leállni

Daisy Swaffer éveken át próbálta egyengetni a karrierjét úgy, hogy közben krónikus migrénnel él. Most megtudjuk, hogyan csinálta, és miért döntött végül amellett, hogy leáll.

Krónikus betegség mellett nehéz, kimondottan nehéz dolgozni. Még nehezebb, ha olyan alkalmanként és váratlanul lecsapó betegséggel próbálja ezt valaki, mint amilyen a migrén. Érdekes módon a migrénnel való munkavégzés egy olyan téma, amiről nem sokat beszélünk, talán mert a migrén egyénenként nagyon eltérő, és mert a munkaköri követelmények is igen változatosak.

Mindenki a saját útját járja, ahogyan a munkát és a migrént kezeli. Mivel mások tapasztalatairól nem tudok beszélni, szeretném megosztani a sajátjaimat.

Élet a migrén előtt 

Egészen 29 éves koromig nem találkoztam a migrénnel. Addigra már egy évtizede szoftver alkalmazások támogatójaként és fejlesztőjeként építettem a karrieremet. A tudomány, technika, mérnöki munka és matematika területén dolgozó nőként a pálya már önmagában is kihívás, és én büszke voltam arra, amit elértem.

Különböző pozíciókban dolgoztam, előléptettek, fizetésemelést és bónuszokat kaptam, és még a kollégáim is nagyra becsültek. Néha visszatekintek a pályámra, amilyen az a migrénes rohamok előtt volt, és elgondolkodom, hogyan alakulhatott volna. Mennyire lettem volna sikeres? Mennyit lettem volna képes elérni? De az ilyen visszatekintés nem segít. Inkább megpróbálok büszkén visszagondolni a migrén előtti önmagamra, mint irigyen emlékezni rá.

Migrén, munka és munkaegészségügy

Világosan emlékszem az első migrénes napomra. Annak, hogy a több száz vagy akár több ezer migrénes tapasztalatom közül ez vésődött bele az agyamba leginkább, azt hiszem, az az oka, hogy fogalmam sem volt, mi történik velem. Azt hittem, agydaganatom van, vagy valami hasonló, és meg fogok halni. De ahelyett, hogy lepergett volna a szemeim előtt az egész életem, úgy éreztem, mintha valami sűrű folyadékban úsznék.

Munkában voltam éppen akkor, de utolsóként az irodában, ezért nem volt senki, aki segítsen. Sikerült sms-t küldeni a páromnak, hogy jöjjön értem. Azt hiszem, csak annyit értett az egészből, hogy valami szörnyűség történik, mert a termoszban hozott forró teát kerek perec elutasítottam, és úgy viselkedtem, mint aki magán kívül van.

Ez volt az első migrénes rohamom a munkahelyemen, de messze nem az utolsó.

Néhány hónap elteltével már havonta hat-kilenc migrénes napom volt. Akkoriban heti három napot dolgoztam helyben, és hetente kétszer kellett Londonba mennem. Akkoriban úgy gondoltam, hogy az ingázás hozzájárulhat a migrén rosszabbodásához. Sok évnyi utazgatás után biztos vagyok benne, hogy ez az igazság.

Körülbelül egy évvel az első roham után már olyan sokat maradtam távol a munkától, hogy a munkaegészségügyre utaltak. Akkor emiatt kezdtem el rettegni: soha nem kerültem korábban olyan helyzetbe, hogy egyáltalán fogalmam legyen a munkaegészségügyi osztály létezéséről, pláne hogy beutaljanak oda.

Azt hittem, majd kihallgatnak, vádat emelnek és elítélnek, és szörnyen stresszes voltam emiatt. Hamarosan azonban rájöttem, hogy sokkal elfogulatlanabbak, mint amire számítottam, és az a legfőbb céljuk, hogy megpróbálják megteremteni azokat a feltételeket, hogy az alkalmazott a legtöbbet kihozhassa magából.

Ők is úgy vélték, hogy az utazások és az ebből eredő összevissza alvás, nem alvás valószínűleg negatívan hat a migrénemre, és javasolták, hogy hagyjam abba vagy csökkentsem az utazások számát. A főnökeim vonakodva beleegyeztek egy 12 hetes próbaidőszakba, amikort heti kettő helyett havi kétszer kellett utaznom. Ez idő alatt a migrénem sokat javult. Volt olyan hónap, hogy egyetlen migrénes napom volt!

Várható volt azonban, hogy a migrén majd rosszabbodik, ha folytatom az ingázást. Néhány hónappal később másik városba költöztem, és új munkakörbe kerültem, ezért nagyon reméltük (én és a munkáltatóm is), hogy javulni fog a helyzet.

Így is lett, de csak egy-két hónapig.

Talán akkoriban tényleg lett volna esély a javulásra és sokkal jobban alakulhattak volna a dolgaim, mint ahogy végül tették, ha a jobb szemem a migréntől függetlenül el nem kezd romlani, ami tovább súlyosbította a migrénemet. Az ezt követő néhány hónap elhomályosult az emlékeimben, mert a legtöbb napom migrénes rohamokkal telt el, mígnem a háziorvos háromhetes betegszabadságra nem küldött.

Amíg betegszabadságon voltam, mindössze három migrénes napom volt. Ez volt az első eset, amikor ráébredtem, hogy a munkám milyen hatással van a betegségemre.

Fegyelmi tárgyalások és lejáró munkaszerződések.

Folytatódott az élet, folytatódott a munka, és továbbra is havonta nyolc-tizenöt migrénes napot éltem át, ami erősen kihatott a munkába járásomra. Két hónapon belül, miután újból munkába álltam, megvolt az első fegyelmi tárgyalásom.

Úgy gondolom, hogy a dolgozó krónikus betegeknek a fegyelmi tárgyalások a legrosszabbak.

A meghallgatások eredménye mindig az volt, hogy részemről minden tőlem telhetőt megtettem a migrén kézben tartása érdekében. Végül is senki a világon nem akarta nálam jobban az állapotom javulását. Mégis, mindig ott lebegett az elbocsátás veszélye, ami még stresszesebbé tette az életet, ez viszont tovább ártott a migrénnek.

Az új pozíciómban a teljes munkaidős állásomat 12 hónapos munkaszerződésre változtatták, és nem lepődtem meg, amikor nem újították azt meg az időszak végén. A migrénem miatt egyszerűen hagytak elmenni anélkül, hogy a vállalatnak végig kellett volna csinálnia egy teljes elbocsátási procedúrát.

Még mindig nem tudom, mit gondoljak erről. Egyrészt úgy tűnik, tisztességtelen volt a részükről, hogy nem jelezték, hogy a migrén miatt nem újítják meg a szerződésemet. Másrészt viszont tudtam, hogy így lesz, ezért úgy érzem, hogy nem hátba szúrnak, hanem mellkason. Mindannyian tudtuk, hogy ez lesz, de még így is fájt, amikor megtörtént. Amikor hét év munkaviszony után el kellett jönnöm, a végén még egy emléklapot sem kaptam. Mintha szégyellni kellett volna magam.

Azt hiszem, talán ez volt a dolog legnehezebb része.

Döntés a kevesebbről

Hat hónapi álláskeresés után (amikor a migrénes napok száma havi egy-négy napra csökkent) új munkát kaptam. Nagy visszalépés volt a felelősségi kör szempontjából, a fizetésem is a korábbinak alig a felére csökkent, de nagyon jó érzés volt újra dolgozni.

Mégis, mindössze három hét után ki kellett vennem az első migrén miatti betegszabadságomat. Már három rohamom volt addigra, de el tudtam kerülni az otthon maradást. Utólag már tudom, hogy észre kellett volna vennem a munka és a rohamaim gyakorisága közötti szoros kapcsolatot, de azt hiszem, akkor még tagadásban voltam. Nem akartam beismerni a vereséget, vagy úgy érezni, hogy a migrén miatt kevésbé értékes munkaerő vagyok.

Újra bekerültem az ördögi körbe. A migrénes rohamok ismét átvették felettem a hatalmat, és mélyrepülésbe kerültem a munkahelyen. Másfél év után egy fegyelmi tárgyaláson megkérdeztem, hogy részmunkaidőben dolgozhatnék-e, abban a reményben, hogy attól esetleg javulnak dolgok. Ez a megoldás segített egy darabig, de nem tartósan.

Végül az egész életem arra korlátozódott, hogy próbáltam elég jól lenni ahhoz, hogy legalább heti háromszor bejárhassak dolgozni. Minden mást háttérbe szorított az igyekezetem, hogy képes legyek bemenni a munkahelyemre. Sajnos a migrénes rohamokat nem könnyű kezelni, ezért még így is sok napot hiányoztam.

Két évvel a részmunkaidőre való váltás után három hétre ismét le kellett állnom, majd közvetlenül utána kivettem két hetet az éves szabadságomból. Az öthetes távollét alatt nem volt egyetlen migrénes rohamom sem, és több mint egy év után újra volt egy fájdalommentes napom.

Szembenézés a valósággal

Ez volt az a pont, amikor végre leesett a tantusz. Már nem mehettem el amellett, hogy milyen komoly hatással van a munkavégzés a betegségemre. A következő néhány hónapban arra jutottam, hogy abba kell hagynom a munkát, ha azt akarom, hogy az életem másról is szóljon, mint a migrénről, és hogy újra meg újra megpróbálok munkába állni. Kértem egy év fizetés nélküli szabadságot, de elutasították, mert nehéz lett volna megoldani az ideiglenes helyettesítésemet, ezért inkább felmondtam.

A felmondásom után csökkent a rohamok gyakorisága. Amikor körülbelül nyolc hónap elteltével találkoztam a migrénes szaknővérrel, megöleltem és sírtam a boldogságtól. Sokszor csak letörten ültem a rendelőben, de milyen csodálatos érzés volt végre jó hírekkel szolgálni a változatosság kedvéért!

Akkor már több mint két éve nem dolgoztam, és tudtam, hogy helyes döntést hoztam. Még mindig előfordul nálam migrénes roham, de ma már időm is van rá, hogy foglalkozzam vele, ahelyett, hogy minden áron szabadulni próbálnék tőle, és csak rontanék rajta.

Persze még mindig szenvedek amiatt, hogy nem dolgozom. A rossz napokon úgy érzem, haszontalan és értéktelen vagyok, csak lehúzok másokat. Mivel a migrén kezelésének jórésze maga a pihenés, gondolatban sokat küzdök azzal, hogy ne érezzem magam lustának. Ennek leküzdése érdekében inkább más módon próbálok hozzájárulni az életünkhöz. Szinte minden nap főzök, ami pozitív változás, mivel a legrosszabb migrénes éveimben szinte teljes mértékben házhoz szállított vagy gyors ételeken éltünk.

A lényeg

Szerettem a munkámat, és nehéz elviselni, hogy nem tudok dolgozni. Tudom, hogy annyit adhatnék. De tisztában vagyok vele, hogy ha visszatérek a korábbi útra, abból csak fájdalom és kínszenvedés lesz. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy az, hogy nem dolgozom, nem jelenti azt, hogy kudarcot vallottam. Tartozom magamnak és szeretteimnek azzal , hogy vigyázok magamra, és az egészségemet teszem az első helyre.

Mindenkit csodálok, aki krónikus migrén ellenére tovább tud dolgozni, de az sem számít kudarcnak, ha valaki egy idő után már nem képes rá. 

AJO-HU-NP-00021